Ma van három éve.
A tompa reccsenés
ma is fülemben él,
meg az érzés feltápászkodva,
ahogy nyúltam zsebembe,
és karom csak lógott válltól,
kissé lentebb, mint kéne,
mintha égő cérnaszálon lenne
felfüggesztve...
Nem engedelmeskedett
s nem uralkodhattam felette.
Mint egy lüktető, idegen
valami, melytől úgysem
lehet szabadulni, de nélküle
normálisan élni sem.
Balommal tartva jobbomat,
lábon vittem "őt" kórházba,
egy egész napig ide-oda
küldözgetve, szaladgálva,
csavarva és helyrerántva,
karácsonyomat hamvába fojtva,
hónapjaimat - sorsomat
a gúzsba kötés által
alapjaiban megváltoztatva.
Tanultam több türelmet, alázatot,
megélni és bírni fájdalmat,
átélni keservet és kiszolgáltatottságot.
Egy hónap gúzsba tekert lét alatt,
majd a napi gyógytornák és
kezelések által mint bízó ember,
megismertem egy más világot.
Éltem szegénységet, süket csendet,
magányt és elveszettséget.
Szörnyű volt. Mégis, ha visszagondolok,
nem csupán a nyomasztó gondolatok
uralták a tehetetlenséget,
nem csak a múló napok
oldatták meg velem a lehetetlent,
hanem már felnőttként is gyermeklelkem
eltemetett forró könnyeivel
- sokadjára is felnőtt lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése