Az évek, ahogy telnek, érzem, fáradok.
A gerinc mint tartóoszlop csak vicc,
ahogy iparkodik, s estére már alig látok.
Hétvége felé már csak a remény
csihol szikrát a fennmaradásra, hogy
elfogynak végre a hétköznapok.
Ám a remény hamvába hal, mint már sokszor,
nincs hétvége most sem, mint már annyiszor,
utolsó percben kardjába dől s minden felborul,
kelni hajnalban és soha nem lesz vége,
a terhek szaporodnak s végleg bealkonyul...
s hogy menni kell megint, sziklamerev
arccal, fásult lélekkel veszem tudomásul,
léptenként a csendben harsanva kattogó térdem
és görcsölő hátizmom jajgat válaszul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése