A csend hintája időnként kirepít a zajos valóságba, s ő maga visszavonul. Mint naiv, félénk gyermek, botorkálok félvakon, védtelen s gyámoltalanul, próbálok emészteni múltat, széttört évtizedeket s itt e földi létet, hibát keresni ott, hol régen sem lehetett semmi, de semmi mást tenni... ahogy volt, úgy esett. Keresek értelmet s jövőt, ha jut még nekem olyan, ha életem még nem vájta végleg kőbe e gyors életfolyam.
Reményeimet a csend hintája lendíti vissza rendületlen a maga valóságába. Segíts kapaszkodni, kedves, mert félek a zuhanástól a semmi mocsarába.
Ifjúkori képeid sorjáznak oly sokszor előttem még, nem létezhet, hogy elszállt drága fejed fölött ez a sok év! Érted nyílik sírva-nevetve bennem s a világon ma ezernyi színes virág, Isten éltessen baj nélkül téged, a legjobb édesanyát!
Csak, látod, olyan hőség van... szinte elhal saját hamvában - még ha fiatalabb is - az ember... most is aggódom érted, mert tudom: nyolcvan éved súlyával csendben bár, de mily kín és keserv az, mellyel ezt kell viselned...
