2011. július 27., szerda
Esőálom
Álmomban ezüstfelhők
fodraiba kapaszkodom,
csillogó cseppek záporoznak
mosolyt fénylő arcunkon.
Nincs okom bátran örülni,
mégse merészkedik társnak
most a bánat; lelkemet, mi nyomja,
szétszórom a világnak.
Észrevetted vajon, kedves,
ha ketten együtt nevetünk,
még az eső is eláll, és mi
a szivárványon térdepelünk?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
"lelkemet, mi nyomja,
VálaszTörlésszétszórom a világnak."
Tedd is azt! És igen. :)
Nagyon szép verset írtál!
Köszönöm szépen, Meoi!
VálaszTörlés