Csak némán, szavak nélkül

Lélegzet-visszafojtva futkosok a tavaszi fák alatt.

Képtelen vagyok szavakba foglalni, mit érzek,
mikor látom e tökéletesen feszítő virágzó ágakat,

a természet sudár, csodaszép ajándékait,
a tündöklő, mosolygó virágszirmokat,
mesébe illő pompás fényeket és árnyakat.
Annyira örömteli az egész, annyira csordultig
tölti az ember áhító, szomjazó lelkét,

hogy már szinte sírnia kell a mérhetetlenül

elviselhetetlen szépség öröméért...
S ahogy levezetem, elviselhetővé teszem
a rajtam túlerővel kitörő eksztázisérzést,

az egészet, amivel megtehetem, aminek köszönhetem,

az nem más, mint nélkülözhetetlen és

hű társam, az imádott fényképezőgép.

Az is örül, reszket a kezemben, tettre-

és segítőkészen hajtja végre több száz kérésem,
teszi el védőn memóriájába mindazt a felejthetetlen

és megszámlálhatatlan látványt, képet,

melyeken visszatükröződik mindaz, mit

ekkor, így, ezen órákban átélhettem.
Az öröm, akárhányszor nézem majd e képeket,

mindannyiszor mint villám fut át rajtam,

érzem akkori magam, olyannak, aki akkor voltam...

s olyankor újra és újra lélegzet-visszafojtva

futkosok a tavaszi fák alatt,

s nem tudom szavakba foglalni, mit érzek,

mit jelenthet a millió "csak-most-van" pillanat...

és látom a természet szinte kiérdemelhetetlen ajándékait,

melyeket, ha iránta fogékony halandó kaphatja azokat,

az önzetlen természet csak úgy szórja örömszirmait...

S ami felülmúlhatatlanná teszi mindezt,
az az, ha ilyenkor te is velem vagy, kedves.
Mert ugyanazt érzed, hiszed és teszed,

ugyanúgy tiszteled, csodálod a szépséges természetet,

hogy magunk s egymás örömét szavakkal

már túllicitálni sem tudjuk...
Csak némán, szavak nélkül közelíthető az érzés,
óvatosan, ahogy a felhőszerű, ékszerként ragyogó

tökéletes virágszirmok mögül egymás felé

átdereng mindent érző mosolyunk.