Néha a csend egy puha, átlátszó harang,
melyben néma, süket és vak, ki bent rekedt.
Csak az érzések élnek, de nem az érzékek,
talán a sóhaj is fáj, s a könnyek megremegnek.
Ott, hol a harangot magad mögött hagyod,
egy ideig oly súlyos és mély ez a némaság,
a csillagok őrzik a méla mozdulatlanságot,
s a nyugalom tükre alatt rejtőzik az örökkévalóság.
Ám mégis, mégis megismernek a fák, eléd leborulnak,
s az időt, mi méri ezután, csupán a harkálykopogás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése