Egyik órában szikrázó gyönyörűségben,
szaggatott vattapamacs-féleképpen,
vizuális élményt nyújtva sűrűn hull a hó,
megtisztelve érzi magát az ember, hogy nem
nélküle létezik most épp e pompás látnivaló.
Másikban pedig a néma hóhullásból
egyre erősödő, tompa koppanások lesznek,
s kinézve az előbbi tökéletes szűzfehér
hótakaró folytonossági hiányt szenved...
kilátszik, s egyre terjed sok fekete tó...
Pocsolyák nőnek, az utak tocsognak,
hóhoz kevéssé illően esernyők nyílnak.
De kár, hogy csak ennyi időre maradt
élmény ez a csodás, tiszta látvány!
Cuppan a nehéz bakancs az ember lábán.
Megint csak nem az élvezhetőre irányul
a figyelem, hanem az, hogy az ember véletlen,
váratlan hanyatt semmiképp ne essen...
s ha lehet, máshogy se... nem élveznénk a dolgot,
az esőtől a hó koszos-kásássá rombolódott.
Gyereknek idő még egy hóemberre sem juthatott.
Tekintetünk erősen koncentrálva lefelé meresztjük,
a maradék csodák mellett eldugul figyelmünk.
Más is észlelte már, hogy latyakos hóban való
gyalogláskor hátrafelé szinte többet megyünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése