Volt időszak, amikor
buborékban éltem,
azt gondoltam, anyám majd
mindentől megvéd engem.
Homály és önfeledtség
a fiatalság kora,
nem félünk, nem reszketünk,
már félúton érünk oda
okvetlen, hova más életben
sem jut, lassan és élesen
ér a döbbenet, hogy anyám
is halandó, s nem isten,
s egy idő után teljesen
magamért kell felelnem,
helytállnom, s ő nem menthet
meg mindentől, bizony, nem...
Aztán már egyenlők vagyunk,
kölcsönösen egymás
kiegészítői, és egyszer csak
rádöbbenünk, hogy már
nekünk kell az ő sorsáról
gondoskodni, óvni, védeni,
s az ő szemében már nem ő a
megmentő, őt kell félteni.
Így telik az emberöltőnk,
s míg anyánk áll a lábán,
ezzel szinte nem is számolunk...
csak nézünk a világba kábán,
mily fordított lett a sorsunk.
A támasz védelemre szorul,
mikor mi is rosszul állunk...
az ég is viharosra borul.
A biztonság oda már, s túl sok
a sajnálat, együttérzés,
a szív túlcsordul, rajtunk a sor,
kell a megfelelés!
Végleg vége a gyerekkornak,
eljött a szerepcsere,
s most látszik csak, mennyire
nem gondoltuk ezt harminc éve...
6 szó: homály, buborék, lassú, éles, reszket, félúton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése