Április volt. Szobánkban olyan helyen volt tanulóasztalom, ahonnan a ház L alakban elkanyarodó falát láthattam. Egy ilyen alkalommal, tanulás közben, ceruzám végét rágicsálva méláztam az ablakon át.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy karcsú, áramvonalas madár röppen el az ablak előtt. "Milyen kis kecses madár" - ennyi volt a gondolatom, már el is feledtem.
Ám ezek a mozzanatok ismétlődtek, erre előbb-utóbb csak felfigyelne bárki. Sőt, azért tűnt olyan sűrűnek az ide-oda cikkanás, mert ketten voltak!
"Frakkos madarak" - gondoltam. Vajon mit látnak ebben a mi kis hétköznapi házunkban, hogy ily érdeklődéssel övezik?
A tanulás nem akart menni. Mihelyst visszakanyarodtak volna gondolataim a leckéhez, már megint jöttek. Előbb az egyik, ott az eresz alatt ügyködött valamit, majd ahogy elrepült, azonnal jött a másik, ugyanarra a helyre.
Elkezdődött a leskelődés, a nyomozás. Még gyerek voltam, ilyet addig még nem láttam. Az a fekete valami ott az eresz alatt pedig egyre nagyobb lett. Micsoda meló, és csak ketten csinálják!
Ki is lopakodtam, szerettem volna többet látni. A lopakodásra két okból is szükség volt: ha nagyanyám meglátja, hogy tanulás helyett kint sertepertélek, azonnal bekergetett volna, merthogy a tanulás mindennél előbbrevaló volt. Másrészt nem tudtam, mennyire zavarja a frakkosokat munkájukban, ha észrevesznek. Ezért próbáltam mozdulatlanul meghúzni magam, kissé távolabb. Szinte lélegzet-visszafojtva figyeltem ténykedéseiket. Időnként hangokat is hallattak, melyek számomra őszinte örömet okoztak; kis ficsergő, életvidám dallamok...
Eszméletlen, amilyen szakértelemmel pakolgatták a kis sárgolyócskákat - melyekből itt-ott egy-egy fűszál vagy szalma lógott ki - egymás tetejére, és formázták az egészet a padlásra vezető létra mellett, az eresz alatti fal mellé szorosan, félgömb alakúra.
Este elmeséltem apámnak, miket láttam. Mondta, hogy ezek a fecskék, régebben is volt már nálunk fecskefészek, csak aztán egy nagy téli hóvihar tönkretette.
Akkoriban még nem volt gond, hogy amikor készen van a fecskefészek, akkor alattuk megszaporodik a földön, járdán az ürülék. Nagyanyám elintézte azzal, hogy pár rossz tepsit vagy hasonló dolgot, melyeket úgyis a vasgyűjtő iskolásoknak adott volna oda, odarakott, rakott bele némi hamut vagy fűrészport, így nem kellett folyton a járdát takarítani.
Fantasztikus volt az életük, szorgalmas, rendszeres, felelősségtudattal társult figyelemmel telve folyamatosan tették otthonossá a kis fecskelakot.
Egy idő múltán sokkal ritkább lett a nyüzsgés...
Egyik nap az iskolából hazaérve sokszólamú csicsergés fogadott. Tátva maradt a szám. Már lehet, előző pár napban is ott voltak, csak esős idő volt, nem vettem észre, nem sokat voltam kint.
Ezután nagyanyám sokat veszekedett velem, mert minden optimális szabad percet ellopva igyekeztem kihasználni, hogy őket figyelhessem. Láttam a fészek szélén négy kis tátott szájat, és láttam a rengeteg munkát a szülők részéről. Nem is tudom, hogy győzték a sok éhes szájat jóllakatni. Néha aggódtam, hogy a fiókák annyira mohók és állandóan éhesek, hogy a lestrapált szülőknek szerintem már energiájuk sem volt, hogy ők is jóllakjanak...
Napról napra néztem, hogy növekednek a fiókák, és azt is láttam, hogyan tanítják őket a szülők repülni.
Egy ilyen alkalommal az egyik kis fióka nem volt szerencsés: nem bírt felemelkedni, s lassan, de lepottyant a földre. Azóta is életem egyik szerencséjének tartom, hogy bár nagyanyámmal összevesztem előtte (hogy már megint őket lesem tanulás helyett), de kint voltam! Odamerészkedtem sietve, kezembe fogtam - máig is emlékszem kis puha melegségére, és arra, hogy milyen sebesen vert a kis szíve! -, és mivel a fészektől úgy bő fél méterre volt a létra a padlásra, azon felmásztam, kezemben a kis ijedt drágasággal...
Nagyon kellett kapaszkodni, hogy elérjem a fészket, sőt, egy kis lendületet is kellett adnom a kezemnek, hogy biztosan bepottyanhasson a kicsi... Sikerült!
Utána remegő inakkal lemásztam a létráról, hogy ne zavarjam tovább őket... de még láttam, hogy a fecskemama pillanat alatt ott volt.
Szikrányira sem érdekelt, hogy nagyanyám előtt lebuktam, és kilátásba helyezte, hogy megmondja a szüleimnek, milyen haszontalan kölyök vagyok. Persze ő csak annyit látott, hogy létrára másztam és majdnem leestem... tanulás helyett!
Belül büszke örömet, elérzékenyülést, meghatottságot éreztem ezek után; és még gyerek létemre is egyből értelmét kezdtem látni annak, hogy vagyok! Ugyanis nem sokkal előztem meg Mirci macskánkat azzal, hogy nekem sikerült felvennem a fiókát...
Bármikor fecskét látok, bármikor fecskéről hallok, ez az emlék előjön és nyilván örökre megmarad emlékeimben. Nagyon jó érzés.
Verslista feladványa. Hangulatképek.
Képen: FECSKEFÉSZEK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése