Fényéveknek tűnt, míg újra mertem hinni,
kreáltam számvetést, másképp, a jövőről;
a jövőről, hogy hogyan lesz, miután nem leszek,
s a jövőről, ha mégsem kell távoznom e létből.
Nem látunk jövőbe, épp ezért biztosan
mindennel számolni kell, ami beleférhet,
nem akartam legyőzetni tévhitek által,
s hogy korábban fogyjon el az utolsó lélegzet.
Volt nekem egy cicakutyám.
Nem tévedés, ismerték ám.
Kutyaként követett bármerre,
egyedül nem voltam sohase.
Szemében értelem fénylett,
mindig a szemembe nézett,
tudta, ha nem tetszett bármi,
soha nem kellett rákiabálni.
Empátiája, radarja
tűpontos volt. Ember sarja
sem mind lehet hozzá hasonló,
tisztán értette, miről van szó.
Szíve arany, lelke gyémánt,
ő maga átlépte faja határát.
Akkora szeretet nem létezett,
ahogy ő rajongott, szeretett.
Hányszor voltam lent, mélyponton,
segített mindig átlépni a rosszon,
már csak őérte is túl kellett jutnom,
hisz' fontos volt róla gondoskodnom.
Lett volna még idő... hiszen
egyik nap kutyabaj, minden
rendben volt - majd másnaptól
kálváriát jártunk, s a bajtól
nem menekülhettünk. Tudom,
sok boldog évünk volt, s áldom,
hogy életem része lehetett,
de lelkem egy része meghalt,
mikor elment.
Mert hogy egy teknős nem teknős - gondoltuk -,
ha már két gyerek kéri, s ez a vágyuk.
Felkészültünk, aztán megjöttek ők,
új családtagok, az ékszerteknősök.
Olyanok voltak, mint csodás kitűzők,
pazar színeik, diónyi termetük.
Tóbiás, Kleofás - ez lett a nevük,
gyerekek még kicsik - gondozók mi lettünk.
Tóbiás eléggé hamar feladta,
páncéllágyulás - pedig ugyanúgy megkapta
mindazt, mit a másik. Kleofás nagyra nőtt,
úgy hozzánk tartozott, mint kamrához a befőtt.
Sokan azt gondolják, a teknősök buták,
de megéltük együtt húsz hosszú év sorát.
Ha csak a helyiségbe betettem a lábam,
eleven csapkodás majd szétverte házam.
Ha napokra elmentünk, és őt másra bíztam,
kókadt volt, nem evett, tényleg megsajnáltam.
Ha kivettük, hadd másszon, mocorogjon kicsit,
a cicák szaglászták, szemük kerekre nyílt.
Húsz év sok idő. Még mindig szokatlan,
az akvárium helyén nagy üresség van.
Volt egyszer egy teknős, Kleofásnak hívták,
át tudtam érezni sajátos világát.
Menj most, kellene egy kis nyugalom,
egy csepp én-idő, igaz szépség,
jobbra várakozás, alkalom,
ahol gondolkozhatom és egyedül láthatom,
ahogy a mogyorószínben játszik a horizont,
hol naplementében a föld és az ég
minden palettaszínt elkevert, összefont.
Béke száll majd rám, hisz' itt vagyok... még.
Ha már cseppnyi vigaszt
tudok neked adni,
téged nyomó fájdalmakat
könnyíteni,
egyetlen percig nem
gondolkodom, hidd el,
terheidből elhoznék,
viselném szívvel.
Ne mondd, hogy minden
rendben, nem fáj semmi sem,
a fájdalom messzire virít,
nehéz lenne hinnem.
A súly könnyebb lenne,
ám nem tudom átvenni...
így muszáj a szívnek
összevissza törni.
Ó, hogy milyen nagy dolog volt
tizenéves koromban a posta!
Nem voltam sem élő, sem holt,
mikor a postás leveledet hozta,
ember azt jobban nem várhatta volna!
Nem voltak kütyük, ma már nehéz
elképzelni, hogy egyetlen módszer,
mivel kapcsolatot intéz,
akár évekig fenntarthat két ember,
az a levelezés. Egyetlen gyógyszer.
Mily boldogan gyalogoltam
kilométerre a postaládáig,
reménykedve bizakodtam,
levelem odaér hozzád másnapig,
a választ izgalommal várva mindig.
Manapság pár másodpercet
kell várni, türelmesnek lenni,
a toll helyett ott a billentyűzet,
van telefon, számítógép, bármi,
de egy kézzel írt levél fílingjét
nem igazán fogja elhozni.
Néha már nem találom magam,
annyira zavaros mindenhol minden,
ezt gondolom, máskor meg amazt hiszem,
hogy változott meg az egész, nem értem...
Nehezen térülhet el hitem,
aki erőltetné, az nálam hiteltelen,
de valami hiányzik, nincs meg,
elveszett, pedig folyton keresem.
Én bízom, hogy egyszer minden agy
minden sejtje helyére kerül,
s talán egyszer a világ összes szörnyűsége
eltűnik, helyükre béke ül.
S "majd megtaláljuk, ami elveszett,
mert mindenki elveszti önmagát,
végtelenben dobogó egyszeregy,
folyamatos lesz megint a világ".*
* Adaptáció Bertók László: Sírni szeretnék, mint az emberek c. verséből.
Rég jártam erre... itt mindig több
a madárcsicsergés, bevillant -
új tavasz, most is más az illat!
Épp virítanak az almafák,
rózsaszín fátylak vetnek árnyékot ránk,
ezernyi zümmögő méh virágport arat,
csak a házak cserélődtek, a régi
világból bizony, nem sok maradt...
Ha bármikor erre az utcára gondolok,
amikor nem itt, valahol máshol vagyok,
folyton a gyerekkori házakat látom...
hiába sorjáznak paloták, úrlakok.
A napfény ízét még őrzöm bőrömön,
júliusi emlékek dalai zengenek,
hajam még langyos a félhomályban,
a párkányon fáradt legyek lézengenek...
Rácsokat fest a lemenő nap fénye
a redőny csíkozta padlón. Tétován
kering két légy, hagyom. Még merengenék
lustán, lélekben messze - a nyár illatán.
FB - megadott szavas játék.
6 megadott szó: lézeng, félhomály, íz, rács, napfény, zeng
Ahogy lassan összekovácsolódtunk,
úgy lopták el mellőlünk az időt,
tétova támaszként kezdtük egymás mellett,
önzetlen tisztán, mint két épp felnőtt.
Kegyetlen sors, elsuhanó élet,
egyenes gerinc, mely mégis összeroppant,
aztán már nem voltam képes hinni senkiben,
a légvár mint szappanbuborék, szétrobbant.
Életem első, fontos negyedévének
voltál rendkívüli szereplője, nagymama.
Távol vagy már hihetetlen régen,
mégsem kevés az a rengeteg sok minden,
melyek hozzád kötnek emlékeimben.
Szerintem hős voltál egész életedben,
túlélő nefelejcs örökzöld helyeken.
Ki nem bírtam volna! Te nagy harcos voltál,
akkor is így van, ha másoknál is baj van...
Örök példa vagy, csillag a múltban.
