Megbújva kerülöm villám-tekinteted,
ha már nem nézel szelíden,
kormos szavaid szürkére sikálnám,
ha már nem maradhatnak fehéren.
Ordításodra csendben felelni,
ha már a csend téged provokál,
nyugalom lenne nekem is fontosabb
ennél a pokoli hangulatnál.
Nem csaltam-hazudtam, nem ártottam,
őrület lángja mégis meg-megcsillan
szemedben, s ijesztő, egyben érthetetlen,
ez az indulat megfejthetetlen.
Már látom a szálat, mely bennünket összeköt –
foszlani, szakadni, s azt hittük, örök –
de fénye hamvad, ereje lankad. Lassan a múlté…
mindaz, mi szép volt, az enyészeté.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése