Lábamnál hever az este
milyen ólmos, nehéz!
Fejem zsibong fáradtan,
benne a nap dolgai
polkáznak harsányan,
hagyom zsibbadtan...
szememben ezer tű villog,
sírás nélkül csöppen a könny.
Nézem a semmit nagyot sóhajtva,
tesped a konok közöny
üres-fásultan.
Eltelt egy munkahét.
Ennyivel közelebb evickélt
létünkhöz a vég.
Most kidőlök a sorból,
hagyom, hogy az álom
reggelre belőlem újra
embert faragjék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése