Ahogy várlak

Percenként harsan a megszokott szignál,
hangosbemondó szónokol szüntelen,
különös ez a csend mégis itt bennem,
különös... így, e zajos tömegben.

Érzem, ahogy lelkem elkülönül,
burkot emel körém saját világom,
egyedül vagyok az emberáradatban,
mert közeledő lényedhez formálódom.

Hoz a vonat, a percek vánszorognak,
késik öt percet, majd bemondják: tízet...
csendemet átszövi ólmos várakozás,
csak szívdobogásom érzi jöttödet.

Áll az idő velem, ahogy befut a vonat,
s már az embereket sem számolom,
meglátlak, és még hozzám sem érsz,
máris helyére kerül gondolat és érzés,
s rögtön köddé válik minden gondom, bajom.