Hipermacska
Haramiát egy percig nem illethette – és ma sem – az a vád, hogy unatkozni hagyja az embert. Elgondolkodtató, mi minden eszébe nem jut egy ilyen kis vacaknak!
A virágok gyilkolászása külön téma.
Voltak a nagycserepesek, melyeknél a növény mellé Haramia minden további nélkül befért, és ügyesen elkezdett barkamancsaival kapirgálni. Néha néztem: de furcsán áll ez a virág! Merthogy már csaknem derékszögben kihajlott. Jé, és mi ez a fekete földkupac alatta? Meg az asztalon, szőnyegen, polcokon? Meg az ezer csibir-csöbrön, könyveken, billentyűzeten? Hármat lehet találni – valaki kitúrta.
De volt, hogy a monitorról felállva hátsó lábaira, elérte egy polcon levő futó szárainak alsó részét. Még néhány kis ugrás, s a futó szárai már cafatokban lógva szálltak a monitorra… Haramia meg jól végezve dolgát, félreült fáradtan mosakodni!
Volt ám, hogy kaktusz dőlt ki. Kicsi, nagy – mindegy… Hogy csinálta, nem tudni, mivel nagyon szúrt a szerencsétlen növény… Munkából hazajövet fogadott már szőnyeg közepén széttört fehér kerámiakaspó, „többvakondnyi” földtúrás enyhén szétkaparva a szőnyegpadlón, a növény belőle ízekre szaggatva. Csak jelzem, hogy a fehér kerámiakaspó mennyezeti kampón lógó makramé virágtartóban honolt a növénnyel. Minimum egy méter volt bárhonnan a megközelítése. De mivel Kleofás nevű teknősünk az akváriumból nem lehetett a tettes, más meg nem volt otthon – senki más nem követhette el a jeles cselekedetet, mint Haramia!
Mára egyetlen virágom van, ami úgy-ahogy túlél. Egy futó a legeslegfelső polcon, de csak nevében futó. Képtelen sokáig futni…
Ahogy cicám lett itthon, rögvest felismertem, hogy ezentúl nem lesznek tárva-nyitva tartott ablakok. Bár ezt már Rebi, a nimfánk idején is észben tartottuk, mivel ő naponta ki volt engedve, mikor hazaértünk. Kikötöttem az ablakokat – csak annyira nyílhassanak ki, hogy a cica feje semmilyen módon ne férhessen ki. A nagyszobában, ahol főleg tartózkodunk, gondoltam, én balga, hogy elegendő a külső szúnyoghálós ajtó ahhoz, hogy az erkélyajtót ki lehessen tárni rendesen. Ahogy én azt elképzeltem!
Nem, dehogy lehetett! Haramia hamar rájött, hogy a karmai gyönyörűen beilleszkednek a szúnyogháló réseibe, sőt, mi több, még össze is húzódnak a szálai a súlya által, úgyhogy másodpercek töredéke alatt, mint a villám, hussant fel annak tetejéig. Ott pedig felfedezte, hogy feljut a nyitott erkélyajtó tetejére, onnan pedig újra kiköthet a szekrénysor tetején! Hurrá, kezdődött újra a létrázásos cicavadászat! Amúgy is iszonyú boldog voltam, hiszen ezek után a szúnyogháló csak dísznek volt használható, a rendeltetését nem tölthette be – a borsónyi réseken röhögve járkálhatnak a szúnyogok ki, de leginkább be…
Haramia imádja a vízzel való játékot, pici korától kezdve. Minden alkalmat megragad, hogy a mosdó vagy mosogató környékére juthasson, és előszeretettel onnan iszik, ha netán nincs jól elzárva a csap, így legalább biztosra vehettem, hogy igen, iszik a macska – mivel a saját vizestálkájából nem igazán láttam ilyesmit.
Van, hogy kicsit meg is nyitom neki, hogy hajszálvékony sugárban folyjon inkább a víz, s miután szomját oltotta, előszeretettel elüldögél még a mosdóban, paskolgatva a vizet, rázogatva a bundáját.
Nagy örömmel jár utánam mai napig a fürdőszobába akkor is, ha fürdök. Eleinte frászt kaptam, mikor felugrott a kád szélére és ott balettozott. Gondoltam, egyszer belecsúszik és nemigen fog többet kád szélén sasszézni. Hát, tévedtem. Belezúgott kétszer is, érdekes volt, mert ugyanazzal a lendülettel már ki is pattant belőle. Meglepő látvány volt az ázott cica, olyan mulatságos, hogy nem lehetett nem kacagni tőle. Ám úgy láttam, ezt nem veszi jó néven! A cicák meg is tudnak sértődni. Félreszaladt, leült egy sarokban és órák hosszáig mosdott, rám sem hederítve. Meg akartam törölgetni, de megsemmisítő tekintettel hagyott faképnél. Szerencsére kánikula volt, úgyhogy meg nem igazán fázhatott, de a kinevetést zokon vette. Egy-két napig nem, utána viszont ugyanúgy jött a kád szélére lavírozni.
Haramia beköltözéséig legalább 10 éve működött nálunk egy szobai szökőkút. Egyrészt esztétikus volt, másrészt pedig párásította a panel száraz levegőjét, és egész illóolajkészletem volt itthon, amelyekből pár cseppnyit a vizéhez hozzáadva kellemes illat terjengett a lakásban.
Haramia természetesen hamar felfedezte. Nem örültem neki, hogy előszeretettel abból iszik, többhetes állott víz, illóolajjal megáldva, de akárhányszor próbáltuk távol tartani, mégis lépten-nyomon ott kötött ki. Ami végül is a szökőkút megszüntetése mellett döntött, az még emellett az a tény, hogy előszeretettel kanalazta ki barkamancsaival az ott levő kagylókat, apró kis kindertojás-figurákat, amivel díszítettük a zeolitkövek felszínét; s mikor azok elfogytak, magát a zeolitot úgy kapirgálta szét, mintha az alomban rugdalózna! Na meg aztán paskolta a vízsugarat, amely művelet ezáltal terjedelmes tócsákat varázsolt mindenhova egyméteres körzetben. Így felvált a kisasztal felső rétege, valamint a mellette lévő polcos kisszekrény oldalán a külső réteg is puffadni kezdett az állandó nedvességtől. A szökőkút peremén díszként szolgáló, futónövényt utánzó műanyagdíszt első körben lealázta, nem csoda, hiszen útban volt neki! Azt naponta többször a szoba túlsó sarkában találtuk meg, eleinte még egyben, majd több részletben.
Szóval a szökőkút már semmilyen szempontból nem tölthette be azt a szerepet, amit 10 hosszú éven át igen… Kis égedelem-macskám gondoskodott róla is – nyugdíjba ment. Mit nekünk függöny, bútorok, kaspók, virágok és egyebek likvidálása után? Az ember alkalmazkodjon, hát nem?
Kleofás, a teknősbéka is nagy elismerést érdemel, hogy mind ez idáig megúszta szívinfarktus nélkül. Haramia nem nagyon tudott belenyugodni, hogy egy nagy, átlátszó dobozban valami zöld mozog. Ráadásul vízben, amiből ő ihatna is! Az első egy-két évben mindennapos lebeszélés kellett hozzá, hogy végre hozzászokjon és ne legyen már annyira érdekes a látvány.
Mert volt, hogy beugrott az akváriumba, s onnan ugyanazzal a lendülettel ki, mert megijedt a váratlanul hátraszaltót végző teknőstől… közben persze ázott elfele minden a környéken a sűrűn kiloccsanó, néha enyhén algás, nem is feltétlenül kristálytiszta víztől…
Ha más nem izgatta fel, a fűtőszálat és a vízhőmérőt rögzítő csipeszeket rágicsálta az akvárium szélén. Melynek következtében azok sem látták el funkciójukat, tehát elmozdultak a szerkentyűk: hőmérő bele a vízbe, Kleofás ijedelmére; fűtőszál ki a vízből, ám továbbra is fűtődve a hő következtében felmelegedett üveg a felcsapódó hűvösebb víztől megrepedt… szerencse, hogy hamar észrevettük, mert ha az üvegdarabok szétesve a vízbe kerülnek, akkor jaj szegény Kleofásnak…
És ez még mindig csak egy részlet volt Haramia életéről…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése