Haramia - 2. rész

Megmacskásodás

Ritával ugyanazon a lakótelepen laktunk, nem túl messze egymástól – egyik szombat délutánra áthívott, hogy menjek át és válasszam ki a cicát. Még nem kell elhozni, hadd szokja még a panellevegőt – csak mégis… ő is szeretné tudni, melyik cicától kell lélekben búcsúznia és melyiket mondhatja magáénak…
Elmentem. A két kiscica egy kosárfekvőkében aludt épp. Melléjük guggoltunk, úgy néztük őket. Látszatra két teljesen egyforma cica aludt egymás kanyarulatában.
Rita elmondta még régebben, hogy újszülött korukban az egész alom influenzás lett, és az ő édesanyja úgy vitte el mind a négy cicát anyjostul az állatorvoshoz, ahol már nem is tudom, 2 vagy 3 alkalommal jártak és kaptak injekciókat… erről is beszélgettünk, meg arról, hogy mindkettő lány, tehát ilyen szempontból is mindegy, melyikre esik a választásom.
Halk beszélgetésünkre egyszer csak feleszmélt az elevenebbik, rám nézett borostyánszínű szemével… talán, ha a másik ébred fel először… ki tudja, min múlik ez!
Borostyánszeműnek hosszúkás oroszlánképe volt, kis vékony testű cicatípus. Kiugrott a kosárból és látszólag fittyet hányva ránk, minden további nélkül elkezdett jönni-menni, futkározni a lakásban, kikaparni a virágföldet, paskolgatni az asztalra tett bögrét… Rita nem győzött ugrálni utána, hogy „jaj, cica, ezt ne! Jaj, cica, azt se!”
Lassan felébredt és előmászott a másik is, láthatóan sokkal nyugodtabb és feltűnően kisebb cica. Gyönyörű zöld szemével higgadtan nézegette hiperaktív tesóját.
Kérdeztem Ritát, mégis, melyik áll az ő szívéhez közelebb; hát mégiscsak ő az eredeti gazdi, talán jobban kialakult már nála valami vonzalom, nehogy elhappoljam a szívének kedvesebb cicát – de azt mondta, neki teljesen mindegy… egyformán szereti őket.
Így aztán a borostyánszeműt választottam. Nem is tudom, miért. Talán mert olyan életrevaló volt, pimasz, igazi rosszcsont jószág; nagyobb is, és olyan gyönyörű az a borostyánszem! Nem mintha az a zöld nem lett volna gyönyörű…
Megbeszéltük, hogy két hét múlva hozom el a cicát. Azalatt beszereztem a még hiányzó dolgokat, apróságokat, kajaféléket – száraztápot és tálkás konzerveket.
Lassan telt az idő, mi tagadás, izgatott voltam… tudtam, hogy megváltozik minden, mostantól kezdve megszelídítek egy kis lényt, akiért felelősséggel tartozom, remélhetőleg hosszú éveken át. Ráadásul a rokonok nem nézték jó szemmel a „hülyeségemet”, meg voltak győződve, hogy nem vagyok normális, tehát nem könnyítették meg a dolgomat. Ám ismertek már, tudták, hogy úgysem tudnak lebeszélni…
Néha el is bizonytalanodtam, tényleg nem bolondság-e ez, hiszen alig vagyok itthon… meg annyi mindenre kell gondolni – ezentúl nem tárhatom ki az ablakokat, gondoskodni kell a biztonságról; fogalmam sincs, mi mindenben tehet kárt egy ilyen eleven jószág; nem mehetek el üdülni soha többet, még ha alkalmam adódna sem? Szóval időnként kicsit elbátortalanodtam, de nem arról vagyok híres, hogy ha elhatározok valamit, visszalépek.
Eljött a nap. Üres hordozóval, nagy várakozással teli izgalommal mentem át Ritához. Egy jó ideig csak beszélgettünk és néztük a játszadozó cicákat. Az „enyém” többször is odajött a hordozóhoz és megszaglászta…
Közvetlen indulás előtt egy ilyen szaglászásnál, hirtelen raktuk a hordozóba; tudtuk, ez nem lesz olyan egyszerű senkinek… Ritának csak egy kicsit lábadt könnybe a szeme, de mosolyogva köszönt el tőlünk; mondta, hogy majd este felhív, mi újság a cicával, és búcsúzóul berakta a hordozóba borostyánszemű kedvenc, sárga pingponglabdáját… én meg fogtam a hordozót, benne élénken nyávogó új kis társammal, és elindultunk a lakótelep túlsó része felé.
Most már tudom ám, hogy nagy hiba volt fedeles, kosárszerű hordozót venni. Egyrészt egy izmos, erős, szabadulni akaró kiscica minden további nélkül ki tudja tolni a szíjjal rákapcsolt tetejét, és ki is szökik, amilyen energia van benne… ha nem figyel a kezdő gazdi. Mikor ez tudatosult bennem, a bajokat megelőzendő, hónom alá csaptam az egészet, a másik kezemmel meg igyekeztem odaszorítani a fedelét a kosárhoz. Ez azt eredményezte, hogy a kiscica a réseken át hadakozott barkamancsaival a szabadulásért: mire hazaértünk, a jobb kezemből több forrásból szakadt a vér… végigcsepegtettük a lépcsőt, a folyosót, a liftet, kezem feje égett – de nem volt más megoldás, ha eleresztem a tetejét, a macsek meglóg!
Az előszobába érve kikapcsoltam a hordozó szíját. Tovább semmi problémája és menekülési szándéka nem volt a kis fityfirittynek! Barkaszínű macskám kiugrott és hihetetlen, de egyből otthon érezte magát. Szándékosan előkészítettem tejet, vizet, tálkás konzervet már és az almozó is reggel óta beüzemelve várta használóját. Miután gyorsan megmostam véresre karmolt kezemet és sebtiben körbetekertem egy tiszta konyharuhával; fogtam a cicát és legelőször is beleraktam az alomtálba, ahol a tappancsával megkapirgáltam az almot. Kiperdült, előbb úgy döntött: megszagolja a tálak tartalmát, majd visszaugrott az alomba és minden további nélkül lerendezte a kisdolgát. Nagyon büszke voltam rá!
Fiam előjött szobájából, és elkezdte simogatni a kiscicát. Dicsérte, milyen szép szeme van, és milyen kis vacak… Ez lett az első neve, még az oltási könyvébe is ez került: „Vaczak”.
Egyáltalán nem zavartatta magát. Semmiféle bánat vagy egykedvűség nem látszott rajta, nem bujdosott el – kíváncsian ment mindenhova, nézegette, szaglászta a dolgokat, tárgyakat; és elég hamar evett is pár falat konzervet és lefetyelt némi tejecskét. Meg voltam vele elégedve, milyen talpraesett macskám van. Ritának csak pozitív hírekkel tudtam szolgálni!
Sínen voltunk. Kisvacak felcsapott farokkal és magasra tartott fejecskével folyamatos felfedezőkörutakra indult, hogy meghódítsa új birodalmát…