Ilyenkor ott mélyen belül
titkon valami ünneplésféle,
mely női lelkekbe csendesül.
Mert érezni lehet a tavaszt,
az illatát, akkor is, ha néha
fagyok nem engedik még
a rügyek bomlását,
nem ismerik fel a nő mosolyát...
Mi nők, oly sokan, szerényen
tényleg nem lengetjük
érdemeink zászlaját,
azért bársony-bélelt szelencébe rejtjük,
ha észreveszik s köszöntik A nőt,
hisz' a szemek csillogása
mindig elárulja,
nem szokás, nem kényszer,
de szívből, szeretetből
sugárzik-e az öröm, a hála,
s derűvel fogadjuk, ha a világ
életre kelti alvó tudatunk,
hogy valakinek talán
az élet legcsodásabb virágai
mi vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése