E történetet mesélték nekem olyanok, kik gépsorok mellett, magas szekrények, polcsorok között dolgoztak régebben; s általában műszaki összeszerelő munkát végeztek a gyárban.
A hatalmas, csarnokszerű építményben sokan dolgoztak, férfiak, nők vegyesen. A férfiak a keményebb, komolyabb elektronikai szaktudást igénylő, szakmájukba vágó munkákat végezték, általában ülve vagy állva hatalmas asztalok körül. A nők finomabb, betanított szerelőmunkában voltak jártasak; ők inkább összehordó, szortírozó, alkatrészeket összepasszító, szelektáló, kisebb fizikai megerőltetést igénylő, ám elmélyültebb precizitást és finomabb tapintást megkövetelő munkákban mélyültek el, s mivel nagyrészt alacsonyabbak voltak a férfiaknál, sokszor ki sem látszottak a magasabb polcsorok, állványok mögül.
A csarnokba igen gyakran jöttek-mentek látogatók, főnökök, egyéb vezetők, néha egész küldöttség, üzemlátogatás céljából.
A bejárathoz képest félig-meddig háttal álló férfiakból álló dolgozócsoport éppen rálátott a női munkásrészlegre. Egy idő után már természetes volt számukra, hogy a nők látták meg először azt, ha velük szemben nyílik a csarnok bejárata, s belép bárki. Olyankor egymás után bukkantak fel a női fejek a saját munkaterepük mögül. A férfiaknak ez a mozzanat ismerős volt... Ez az igen gyakran előforduló momentum, hogy 4-5-10 nő pár másodpercnyi eltéréssel felemelkedik a pult mögül és ágaskodva, érdeklődve nézik a bejáratot, ez a szurikátákra emlékeztette őket. Állítólag megszólalásig pont ugyanaz a szituáció volt, mint a szurikátáknál. Az egyforma munkaruházat, kendő - és hopp, hopp, hopp, kiugrunk, forgatjuk kicsit a fejünket, s máris meg van figyelve a látogató... Ezután, a tényt tudomásul véve és kíváncsiságukat kielégítve visszahúzódtak a helyükre.
Mindenesetre ez is egy humoros, apró közjátéka volt a mindennapokban a többi dolgozó számára, hogy egy nap hányszor váltak szurikátákká a dolgozó hölgyek...
