Zsebbe raktam bánatomat, elegem van belőle,
Átalszom a rossz éjszakát, menekülök előle.
Ki is lenne e zsákmányra olyannyira túl büszke,
Mennyi bú, baj, gond és ármány zsebeimet kitömje.
Áhítanám, bár jönnének gondtalan pillanatok,
Nyerhetnék a lottón inkább, lehetnének szebb álmok.
"Akik együtt öregszenek meg, nem látják a ráncokat, a pocakot. A szerelem nagyon összetett valami… bizonyosan megszokás is." (Pierre Renoir)
Elsősorban szüleim példája jut eszembe erről az idézetről, hiszen az ő több évtizedes kapcsolatuk által igazoltnak látom azt.
Szép emberpárt alkottak. Gyerekkoromban is láttam ezt (de persze nyilván minden gyerek így látja); ám később, a rajzhoz kapcsolódó és nélkülözhetetlen anatómiai arányérzékekkel megáldva is csendben, elfogulatlanul tudtam megállapítani, hogy mindenféle szempontot figyelembe véve, abszolút kritikusan nézve is mindenük "helyén volt".
Számomra ez természetesnek tűnt, hiszen mindig is így láttam őket fiatal felnőtt koromig. Már érettségizőben voltam, mikor osztálytársaim, ismerőseim, barátaim is mind elismerően nyilatkoztak róluk, hogy azonkívül, hogy tök jó fejek, és bár ugye, már "nem a mi korosztályunk, mégis milyen jól néznek ki!"
Aztán később, ahogy a természet rendje bárkinél megköveteli - kinél előbb, kinél később -, azért már kezdett látszani a kor. Egyre inkább. Jöttek betegségek, műtétek is, azok sem múltak el nyomtalanul.
A régi fotókkal összehasonlítva bizony néha már fájdalom szorította össze szívemet. Hát ez is eljött? Tényleg öregszenek ők is...?
Őszülés... Apámnak a haláláig szép, hullámos, dús haja már pár évvel negyven fölött majdnem tiszta fehér lett... De ettől még szálegyenes, magas, jó fizikumú férfi volt. Jóval később fogtam fel az ő korabeli szomszédasszonyok véletlenül meghallott, időben elharapott, enyhén pajzán, némileg sóvár célzásait vele kapcsolatban...
A dolgos mindennapok előbb apróbb ráncokat, majd barázdákat kezdtek szaporítani rajtuk is. És hát kilók is jöttek, bár kövérek soha nem lettek, de jött az úszógumi, a pocak is hamarosan.
Ettől függetlenül semmikor nem láttam, hogy ezen külsőségek változása miatt egy cseppet is eltávolodtak volna egymástól. Olyan természetes volt ez számukra, mint az, hogy az egy után a kettő következik! Meg is szokhatták már, hiszen mindezek nem két perc alatt következnek be, hanem évek, évtizedek alatt.
Ha szó esett bármiféle évődés testi változásról, öregedésről, akkor az is viccesen, kedvesen történt. Arcukon mosollyal, nem feszengve fogadták el továbbra is úgy egymást, mintha mindig is ilyenek lettek volna.
Ősz haj? Pocak, visszerek, ráncok? Ők nem látták ezt a másikon. Annyira biztosan nem, hogy nemtetszés tárgya legyen. Velejárójuk volt, az együtt megélt, nem könnyű évek tanúságai. Ha perlekedés, vita volt köztük, azoknak soha nem volt közük az öregedés tényeihez.
Többet ért a szeretet, a törődés, a megbecsülés, a családi egység, a közös előrehaladás; anyám kiváló főztje, munkája mellett a család, háztartás erőn felüli ellátása, és többet ért saját munkája mellett apámnak az a szuper tulajdonsága, hogy gyakorlatilag ezermester volt, bármit meg tudott csinálni a szakmáján kívül is. S még egy, ami miatt nem számítottak az öregedés külső jelei és megkönnyítette az életet: a humor. Bármilyen nehezek is voltak a körülmények, mindig tudtak nevetni, viccelődni.
Szívből kívánom minél több párnak, hogy egymást így tudják elfogadni, megbecsülni nem csak fiatalon, hanem ameddig a Sors megengedi, hogy az életet együtt élhessék...
