A fal

"Az igazság odaát van",
de mi ideát vagyunk
a magunk igazságával.
Le kell élni az életet,
hogy ki-ki megtudja - vagy sem -,
mitől áthatolhatatlan a fal?

Kilincs

Kilincsre zárjuk a múlt ajtaját,
ám sokáig por mégsem lepheti,
él bennünk valami, mely letörli időnként,
s nem enged, nem hagy felejteni.
Se jót, se rosszat, nincs kivétel,
múltunk immár életünkre ható,
jelenünkben többnyire nem számít már,
de e kilincs kétfelől nyitható.
Utat végleg zárni kevés a kilincs,
oda kulcs kell és zár - s az ember szelektál -,
tudatunk mélyén kulccsal nem zárunk,
s az emlékek jórésze néha visszajár.

Amíg csak kilincs van, esély is van,
hogy út lehessen - ha nagyon kell - a múltból,
oldás, kérés, magyarázat, áldás,
kiáltás serkenjen feneketlen kútból.
De ha lakat zár - meddő kopogtatás,
az ember hallhatja, ám könyörtelen,
nem hagyja feloldani a homályt, a múltat,
s minden kegyelem esélytelen.

Búcsú előtt

Csípős hajnalok és korán süppedő esték
kint rekednek s lassan odafagynak
ajtód elé, s mi szomorkásan már vissza-
számolunk... az együttlét percei rohannak.
Nézz rám, kedves, hagyd a mulandót,
itt a mában jöjj közelebb felém,
hagyd, hogy ujjaimmal érintsem mosolyod,
míg arcodon felragyog a holdfény.

Decemberi hajnal

Kékesszürke égbolt őrzi a sötétet,
a lámpák sem égnek már,
e hajnali homályban vakon
botorkálva nézem, hova lépek.
Csoszogás a jégen, levegő bent reked,
küzdve, dermedve feszülök
a télnek, s kieresztem a levegőt,
mikor a megállóba érek.
Keleten mintha angyalkéz
simította volna végig az égalját
rózsaszín selyemmel - csak ámulok -
s a szépség egyre csak terjed.
Buszból nézem végig a Nap diadalát -
először hajszálvékony narancsos ív,
majd egyre szélesebb a sáv, a világosság;
a sötétség szégyenlősen megadja magát,
háttérbe szorul, s egyre dicsőbb a fény, uralmát
a téli Nap fenségesen veszi át,
s hirdeti homály feletti örök diadalát.

Sokadjára felnőtt lettem

Ma van három éve.
A tompa reccsenés
ma is fülemben él,
meg az érzés feltápászkodva,
ahogy nyúltam zsebembe,
és karom csak lógott válltól,
kissé lentebb, mint kéne,
mintha égő cérnaszálon lenne
felfüggesztve...
Nem engedelmeskedett
s nem uralkodhattam felette.
Mint egy lüktető, idegen
valami, melytől úgysem
lehet szabadulni, de nélküle
normálisan élni sem.
Balommal tartva jobbomat,
lábon vittem "őt" kórházba,
egy egész napig ide-oda
küldözgetve, szaladgálva,
csavarva és helyrerántva,
karácsonyomat hamvába fojtva,
hónapjaimat - sorsomat
a gúzsba kötés által
alapjaiban megváltoztatva.
Tanultam több türelmet, alázatot,
megélni és bírni fájdalmat,
átélni keservet és kiszolgáltatottságot.
Egy hónap gúzsba tekert lét alatt,
majd a napi gyógytornák és
kezelések által mint bízó ember,
megismertem egy más világot.
Éltem szegénységet, süket csendet,
magányt és elveszettséget.
Szörnyű volt. Mégis, ha visszagondolok,
nem csupán a nyomasztó gondolatok
uralták a tehetetlenséget,
nem csak a múló napok
oldatták meg velem a lehetetlent,
hanem már felnőttként is gyermeklelkem
eltemetett forró könnyeivel
- sokadjára is felnőtt lettem.

Téli vakondtúrás

Hótakaró lepi a teret,
fehéren lélegzik a táj,
a varjak sem szállnak odébb,
ha léptem mellettük jár.
Álmatag szemem nem látja jól,
átlépek egy fekete buckát,
kitűnik most a fehérség alól:
nicsak, hisz' ez egy vakondtúrás!
Mostanában jó, ha egy-két fok a csúcs,
birkózhatott vele a kis vakond!
Jeges húrokat penget a december,
még egy vakondoknak sem feltétlen kell
elhagyni a biztosat, az otthont!

Lélekmelengető

Szürke dunyhák duzzadnak az égen,
az utcákon sietős mindenkinek,
senki nem ér rá, fontos a fedél...
markánsan jeges foga van a télnek.

Hallod-e, kedves? Karácsonyi dallam
melenget s talán gondokat egyenget,
jó, hogy itt vagy, s vagyunk egymásnak,
két karod között lelkem is felenged.