Égi ajándék

Szinte érzékelhető, ahogy a tél lassan, fokozatosan átfordul a tavaszba. Reggel még markáns hideg van, felfér szinte minden, amit a múlt hónapban viseltünk. A pillekönnyű ál-sál alatt meg-megborzongok, míg reggel 7 órakor várom a buszt.
Aztán egész nap ablak nélküli zárt hely, munka - az ember azt sem tudná meg, ha hirtelen kánikulára váltana az időjárás. Valaki szól, hogy süt a nap... kitolongunk az ajtóig. Valóban aranyfény árasztja el az udvart, utcát, s az égen élvezet nézegetni a színes, változatos formájú felhőket. És az illat... az hamisítatlan tavaszi. Belélegezzük, mélyen, sokszor. Szinte érzem, ahogy tágul a tüdőm, s új energiával telnek meg a sejtek...
Dolgozunk tovább, míg egy ügyfél vizes ruházattal perdül beljebb - esik az eső! Nahát, hisz alig 1 órája csodáltuk a friss, tavaszi napsütést... újra csak kisomfordálunk páran megnézni ezt a hirtelen időjárás-változást - tényleg, esik! Nem zuhog, csendes eső pereg szinte egykedvűen, s a Nap, mintha mi sem történt volna, tovább süt... ahogy ott állok, nem hiszek a szememnek: az esőbe - ritkán, de nagyszeműen - hó is vegyül! Meresztem a szemem, mielőtt mondanám bárkinek is - de kétségkívül, ez hó! Bár bizonygatni nem tudnám annak, aki 5 perccel később állna meg mellettem, hisz a hópelyheknek, amint földet érnek, azonnal véget is ér életük, elvegyülve a komótosan csepergő esővel...
A Nap még mindig süt, a felhőknek sikerül úgy kúszniuk az égen, hogy nem takarják be egy percre sem. Milyen érdekes... Ilyenkor szokott szivárvány lenni, legalábbis nyáron. Megszokottan körbenézek, keresem, de sajnos, nem észlelem a csodás jelenséget...
Egy óra még a munkaidő végéig. Akkor kimegyek, s ahogy várom a buszt, csak a nedves járdák jelzik, hogy itt nemrégiben bármiféle csapadék is láttatta magát. A buszvárás perceiben két kis fehér kuvaszkölyköt szoktam kerítésen keresztül boldogítani, meg főleg ők, engem. Úgy 4 hete kerülhettek ide, alig voltak nagyobbak, mint a maine coon macskám... Gyönyörűek, játékosak, életteliek... kerítésen keresztül cirókálják odatartott kezem fejét, s örömükben összevissza rohangálnak. Már megismernek, hisz mindig viszek nekik valamit. Nincs kutyám, de szándékosan hordok magammal mindig egy zacskó jutalomfalatot, s kínálom őket, élvezettel kihasználva a várakozás perceit. Azelőtt mindig olyan hosszúnak tűntek a percek, míg megérkezett a busz, most meg repül az idő, és csodák csodája, milyen pontosan jár...
Negyven perc az út, míg leszállok a város másik végén. Alig 2 hete ilyenkor már sötét volt. Mostanában még épp a naplementében gyönyörködhetek a négyemeletes lakópark végénél - sokszor fáj a szívem ilyenkor, hiszen fotózáshoz illő a természeti szépség, csak éppen nem mindig tudom magammal cipelni a fényképezőgépet.
A lakótelep túlsó végén lakom, ráérősen ballagok, most semmi sürgős dolgom nincs, a boltok most még megvárnak.
Nagyjából 20 percet töltök el a napi bevásárlással, ennyi idő a napszak látványos változásához ebben az időszakban épp elég. Sötétedik is, ahogy nyugat felé nézek, még éppen látni a naplemente utolsó gyönyörű képét, a narancssárgán átúszó lila csíkfellegekkel... ám, ahogy megyek házunk felé, szemben egy sötétkékes-szürke felhő mögül valami különös, élénksárga, határozott karéj kúszik egyre feljebb. Szándékosan lassan megyek, sőt, meg is állok néha, ráérősen matatva cuccaim között... mi lehet az? A Nap nem lehet, az amarra van, s nyugodni készül épp... a Hold meg... nem itt szokott állni... vagy most igen? Különben is, de rég láttam már a Holdat, mostanában mindig borús az idő...
A karéj egyre teljesebb formát ölt, s ezzel együtt rájövök: az, amit látok magam előtt, valóban a Hold! Nagyon közel lehet a Földhöz, ritkán szokott ilyen hatalmas lenni! És micsoda szerencse, hogy láthatom: épp telehold van! Már fele ki is csusszant a felhő mögül, de már jól látható, hogy ez bizony teljesen tele van, telehold van, nem vitás!
Annyira gyönyörű, annyira lélegzetelállítóan szép és monumentális a vizuális élmény, hogy figyelmeztetnem kell magam, hogy lélegezzek, mert most már nem ártana némi levegőhöz is jutnom...
Még téblábolok pár percig, hogy minél tovább szívhassam magamba ezt a látványt, ezt a különlegesen csodás, hatalmas égi ajándékot; s közben nem értem, más emberek hogyan rohannak tovább, hogyan létezik, hogy ezt senki nem látja?
Vagy velem van a gond, én vagyok csak, akire a mások szerinti mindennapos "semmiség" ilyen hatással van? Most mindenesetre úgy tűnik...
Nekem ez a mai nap fantasztikus ajándék volt a természettől. Érhetett napközben bosszúság, lehettem szomorú, fáradt - mindez eltörpült ennyi csoda mellett. Úgy érzem, nemhiába keltem fel ma... csodák részesévé váltam.
S ezeket a csodákat, a mai nap örömeit megköszönöm... s elültetem lelkemben.