Megcsináltad...

Délibáb teljesítménytúra... benevezel.
Gyakorlottnak nem nagy táv - csak huszonegy kilométer... öt óra szintidővel -, de kezdőnek azért már valami, mely gondolaton az elején némi szorongással már túl is lép az ember.
Talán nagy fájba vágtad a fejszéd? Meglehet. Mindegy: "A kocka el van vetve". Pólódra tűzöd a színes sorszámot, veszed a térképet s a szalmakalapot, hátadra kapod a hátizsákod, "sok sikert kívánok!" - mondják, s indulás - kilométerek sora vár rád.
Most éppen a nagy pusztaság - a Hortobágy - hol még egyetlen árva fa is ritkán kínálja árnyékát.
Öröm, lelkesedés az út elején, mi átjárja a testet-lelket, s a végtelen szabadság érzése adja meg a lendületet, s rajongó gyermeklélekkel hiszed, menni fog, s ez végig így lesz! Hogy is lenne máshogy, hiszen a kilenclyukú híd a legelső útszakasz, a maga fenséges, nagyszerű látványával, s az alatta csobogó Hortobágy folyóval!
Szikrázó verőfény és színes felhőcsíkok váltják egymást, s a Nap - hál' istennek - órákra felhő mögé búj', mi balzsam a testnek: időnként enyhe szél fúj...
Félúton magadban kicsit pánikolsz: bírod-e végig majd ezt az iramot? Sík a terep, de nem könnyű az út: elmúlt esők sáros talaját végigszántó traktorok nyomait rücskösre szárította a nap, s ha nem figyelsz, bokád bánhatja... hisz fű és gaz fedi a barázdált lyukakat...
Majd eltereli figyelmed a táj szépsége: szürkemarhacsordák, pusztai virágok a repkedő lepkékkel, birkanyáj, nádtetős házikók, gémeskutak s itt-ott felbukkanó "kékszoknyás" csikósok... megannyi nem mindennapi látvány, melyek fényképezésre késztetnek... Egy pompás fotóalany: hatalmas lódarázs cirógatja a cickafark virágját... ha csendben maradsz, hallod a bogarak folyamatos, aláfestő, megnyugtatóan zümmögő zúgását...
Itt-ott erek, tavacskák, patakok, rajtuk kis fahidak, a korlátjuknál megállsz pár percre, hogy magadba idd a békalencsék és tavirózsák szépséges látványát...
Az út mentén egy szegény, laposra kimúlt siklót is látni - vajon mi üthette el szegényt itt, hol még "madár sem jár"?
Négy kilométerenként megkönnyebbülve, s némi büszkeséggel eltöltve nyújtod az ellenőrzőpontok pecsétjei alá papírod. Leülni nem szabad és megállni is kár, félő, hogy utána izmaid nem engedelmeskednének, ha utadat folytatnád...
Nem is tudod, éhes vagy-e, vagy inkább szomjas, érdemes-e levenni hátizsákodat - sosem hitted volna, hogy képes vagy melegedett vizet inni - s az jól is eshet... - a forró nap alatt. Apró paradicsomot majszolsz, mely frissít és felüdít... talán könnyebbé teszi az egyre nehezebben fogyni akaró kilométereket.
"Lépjünk ki, hogy tartsuk a szintidőt" - mondod magadnak...
Apróságok válnak jelentőségteljessé, az igényszint alacsony, a tűrőképesség megnő... miért máskor panaszkodsz, itt annak többszöröse is hallgatásra bír; a cél, az eredmény a fontos... s a túlélés, a táv legyőzése. Az inad remeg, izmaid fájnak, beégnek, vág az átizzadt hátizsák... s ha valamiért leveszed mégis, pólód tiszta víz, s a kellemes szél, ha érint, szinte fázik a hát. Lábszáradnak már félúttól nincs bőrszíne... vastagon ül rajta a por... ugyan, kit érdekel?
Beérsz. Pontban tizenhárom perccel az öt óra letelte előtt. Rákönyökölsz az utolsó kilométerjelzőre, fáradt diadallal, mely csak magadnak szól... És elhiheti bárki - te már tudod -, a fizikum, erőnlét, rutin valóban (nyilvánvalóan) fontos. De tapasztalt túrázók is mondják, s te is úgy láttad, hogy bármily hihetetlen is, de a lelki hozzáállás legalább olyan lényeges ahhoz, hogy végig tudd csinálni, mint az erő és fizikai állóképesség - az egészen biztos.
Felkapsz egy ásványvízzel telt műanyag poharat, tartalma nem hideg, de pompás érzés meginni az italt... közben megkapod az elismerő oklevelet és a kitűzőt, s hozzá kézfogást, gratulát - értékesebb ez most bármily másféle jutalomnál... s valami szorítja a torkod. Valami nagyszerű, valami felemelő érzés. Mert megcsináltad... pedig neked csak lelki hozzáállásod volt...