Nagy szeretetgombócommal mellkasomon
ébredek, smaragdszemében tükröződik:
zöldhajnalban el tudná képzelni a reggelit.
Próbálom igencsak elodázni és kiküszöbölni
ezt a fontos kérdést, hisz úgy aludnék még!
Ám ez csak utópisztikus, rózsaszín leányálom,
hisz ezüst-fekete klasszikus cirmos macskámon
a tolerancia legapróbb jelét sem látom!
Bármikor, bármire roppant érzékeny radarja
érzi a hangsúlyt, minden hangulat számára
- szinte ember-módra - tökéletesen érthető,
csak akkor nem, ha kora hajnalban és este
gyomra jelez: nincs mese, itt az evésidő!
Addig purrog, dagaszt, fejemre ül, mosdat,
százzal dorombol, míg dünnyögve és a jó
édesanyját emlegetve - ki tán én vagyok? -
fel nem tápászkodok, s vaksin és kómásan
éhező macskámnak reggelit nem tálalok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése