Vállamra ült egy
huncut kis manó,
csak úgy, kérés nélkül
letelepedett.
Pajkosan kacsintott,
mókás ujjai
között hajtincsem
vidáman tekeredett...
Hallani véltem
hangját, miközben
köröttem május
illata keringett:
- Tedd le végre terhed.
Mire képes voltál,
hidd és el ne feledd,
ma is megtetted.
Engedd hát szabadon
szorongó lelked...
hadd lássam, derűje
hogyan űzi messze
zord felhőidet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése