Apámnak vittem aranysárga virágot,
sírkövén megsimogattam
a nyílt, derűs bronzarcot...
s tettem-vettem még,
ha lát, hát lásson szebb világot.
Szívembe mélabús bánat költözött,
még le nem telepedett, mikor
egy mókus illant át a sírok közt!
Ámulva néztem, ahogy az óriás fára
felfutott, barnás háta időnként
vidáman cikkanva előtűnt,
aztán már nyoma sem maradt
a dús lombok rejteke mögött...
Látod, apu, ezt nem gondoltam volna,
hogy sírodnál egyszer mosolyogva,
derűs gyermekszívvel állok majd,
bronzarcod köré aranysárga
virágokat szórva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése