Az éjszaka csendjét hallgatom.
Fáradt vagyok vagy szomorú?
Már nem is tudom…
Mozdulatlan ölel magához
ágyamon a képzelet,
zárt szemhéjaim mögött
életem filmkockái peregnek…
színes mozaikként összeállnak,
majd szempillantás alatt
újra köddé válnak.
Telehold fénye ezüstözi arcom,
érzem, ahogy uralja ablakom.
Szépsége vigaszt nyújt, és
létem annyira talán
már nem is fáj,
gondjaimat lassan messzire
sodorja az ár.
Tudom, nem lesz olyan
súlyos az ébredés,
ha ott álmodom,
ahol a nyugalom jár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése