Loreena

A napok óta tartó folyamatos esőzés alatt még reménykedtünk... gyönge, sűrű szitálást időnként erősödő zuhé tarkított, s az egybefüggő hamuszürke ég túl sok biztatást nem ígért. A szakadó áldás már útközben bokáig ért, ahogy futottunk a Nyugatinál a 26-os buszhoz. Felszállva, szétnézve egyértelmű volt: itt mindenki oda igyekszik. Állig húzott, többrétegű ruházatra esőkabátba gyömöszölt emberek, eltökélt, nyugodt arcok, puffadtra tömött, túléléshez nélkülözhetetlen nejlonszatyrok - így zötykölődött a busz. Az ablakokon ki sem lehetett látni, itt-ott kérdések hangzottak: "Itt kell leszállni?"
Izgulni felesleges: majd ott szállunk le, ahol mindenki...
Hosszú, tömött sorok tódultak a Margitszigeten a szabadtéri felé. Semmi idegesség, csendes, fegyelmezett beszélgetés és vidámság jellemezte az embereket, akik hosszú hetek, hónapok óta készültek erre az estére.
Míg a jegyellenőrzésig áztunk, féltve rejtegettük az eső elől értékes belépőinket. Fedett rész alá érve még sokáig ácsorogtunk, hangosbemondón közölték időnként: Ferihegy jóslata szerint félórán belül csillapszik annyira az eső, hogy talán elkezdhető lesz a koncert... A koncert, melyet Loreena nagyon szeretne megtartani, s köszöni a közönség kitartását; a koncert, melyet párezer ember annyira várt. Félóra - mintha tényleg csillapodott volna az égi áldás, s a rendezők megnyitották az utat...
Ekkor, mintha utolsó erejét is beleadná, újra szakadni kezdett őrülten az eső... Mire székünkhöz értünk, esőkabát ide vagy oda, már pacalra áztunk - így ültünk le, s pillanatnyilag szinte hihetetlennek látszott, hogy itt ma még valóban koncert lesz. 10 percnyi szakadó esőzés mellett a legnagyobb természetességgel előperdültek Loreenáék, s egy kedves, dallamos "Jó estét!" után felcsendült a zene. Valóban hihetetlen volt. Az emberek esőtől, hidegtől megfeszített izmai, minél kisebb helyen elférni szándékozó, összébb zsugorított testrészei apránként kezdtek elernyedni. Az örömhormonok működni kezdtek, a szemek talán már valamit látni is tudtak az ömlő eső ellenére; egyszeriben nem számított, mennyire zuhog, zuhog-e egyáltalán...
Loreena istenáldotta, kristálytiszta hangja fenségesen zengte be a szigetet - ő is, zenészei is tökéleteset nyújtottak... S talán boszorkány ez a nő? Vagy csak esőisten könyörült meg az egyet akaró, mindenre elszánt közönségen? Az első 3 szám után elállt az eső! Teljesen. Bár elázás szempontjából szinte mindegy volt - ezen már mindenki túljutott -, ám azért nem volt hátrány és senki nem sírta vissza a nedves természeti jelenséget...
Kapucninkat hátrahajítva egyre növekvő lelkesedéssel vetettük magunkat a koncert hangulatába. A számok között vörösre tapsoltuk tenyerünket, széles mosoly, ragyogó öröm áradt az arcokról - de a számok alatt csend volt és odafigyelés... nem csápolt, üvöltözött a közönség, mégis érezhető volt az, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk mind, akik ezt a gyönyörűséget itt és most átéljük.
Ilyen nincs, ez maga a csoda! Eltűntek a hétköznapok: küzdelmek, fáradtság, keserűség, csalódások, gond, nyűg, bajok... csak Loreena volt, a varázslatos tündekirálylány ékszerhangjával és társai - tökéletes összhangban; a zene, a szavakkal szinte ki nem fejezhető szépség; a dallam, az élet, az öröm - mindez számunkra már-már eufóriával határosan. Csak a gyermekek tudnak ilyen fokozaton örülni. Ilyen szempontból itt mindannyian azokká változtunk vissza. Valóban, fizikailag is átélhető volt a lélek emelkedése...
Pedig nem volt hatásvadászat, nem volt füstfelhő és fantasztikus fénytrükkök - a színpad mögött sejtelmesen megvilágított, hatalmas margitszigeti fák, az erdő olyan kitűnően természetes hátteret szolgáltattak, amely nagyszerűen illett ehhez a zenéhez és Loreenához.
A dalokat, melyeket eddig csak hanghordozókról hallhattam, így élőben hallani - hihetetlen, de - technikailag is szuper minőségben lehetett. Mintha a legtökéletesebb CD-jüket hallgatnám...
Voltak számok, melyeknél alig lehetett ülve maradni... s voltak számok, melyeknél annyira erős volt az öröm- és szépségérzet, hogy már-már alig volt elviselhető, így szinte a sírás kerülgette az embert - hiszen valahol, valahogyan ki kell jönnie az érzéseknek a lélekből...
S még valami: jól érezhető volt, hogy Loreenának és társainak ez nem kötelesség; a legnagyobb örömmel nyújtották a tőlük telhető legnagyszerűbbet.
Azt hiszem, kivételesen szerencsés vagyok, hogy e csodát átélhettem, és részese lehettem. Még annál is szerencsésebb: hiszen az egészet együtt éltem át valakivel, aki fontos nekem - s ha lehet még fokozni a fent leírtak általi érzéseket, akkor az a tény, hogy első számtól kezdve önkéntelenül egymás jéghideg, vizes kezét szorongattuk szavak nélkül és lélegzet-visszafojtva, akkor azt hiszem, mindent elmondtam.