Megváltozott minden,
egy időre elfelejthetem,
mennyire természetes, hogy alapból
ép minden testrészem.
A fájdalom mellett a sokkhatás,
s lógó karomra a rácsodálkozás,
kiszakadt kabát és szétvert térdek,
bal kézzel viszem a jobb karom, ahogy lépek,
s fel sem tűnik, hogy kezem is fáj, mellyel
szerte mindent összevérzek…
Leülepedett már a sokk,
maradt a kiszolgáltatottság,
pörgéshez szokott életem megálljért kiált.
Felismerem, ha jön a tartósabb fájdalom,
s helyette néha nappal kell aludnom,
a vége oly messze van, sóhajlom,
mást tenni úgysem lehet,
nyilván belenyugszom…
A kín mellett a hálát is érzem,
s ha nagyon fáj s küszködöm - visszaemlékszem,
mennyivel rosszabb is lehetett volna,
ha nem karom-vállam, de lábam tört volna…
eltörhetett volna a szemüvegem,
melyet egyszer is épp elég volt kifizetnem…
szétmehetett volna a telefon a zsebben,
hogy fiamat akkor hívni se lehessen…
Azt hiszem, felnőtté igazán ő most vált…
szó nélkül, felelősen végzi a dolgát,
hálás őérte is vagyok - hogy van.
S hogy anyám is van, ki bármily nehezen,
de átsegített valahogy ezen az ünnepen.
Hála a sok barátnak, ismerősnek,
kik írnak és hívnak, biztatnak, üzennek,
segítenek. Sokat, nagyon sokat jelentenek…
Megjegyzés: Elsősorban Vörösliliom és Szomorúfűz kedves levelei hatására, köszönettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése