Utolsó falevél egy csupasz ágon…
vörösbe borult lényege
szívósan kapaszkodik,
remegve, de még
ragaszkodik.
Elvénhedett, ideje lejárt,
úgy tűnik… és mégis szép,
annyira megejtő
kétségbeesett küzdelme
a fennmaradásért.
Vörösbe játszó csillogó falevél,
hideg szél vívja harcát
fénylő világodért –
nem adnál mégsem
egy percet sem ingyen…
Jó ismerős a kórházi ágyon
küzd az életért…
reménykedve még egy holnapért,
megharcolva minden egyes
lélegzetvételért…
S hiába minden…
bizakodó remény vagy utolsó napsugár,
infúziók sora vagy végtelen imádság,
az élet véget ér, a lélek elszáll,
s a haldokló… majd az utolsó falevél is
csendben megadja magát.
Szinte hallom néma sikolyát,
mellyel lelkembe tolul,
amint az arcomba,
s onnan az avarba hull.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése