Hajléktalan ül a járdán.
Mindennapos, megszokott látvány,
sajnos…
Szívem belesajdul…
még nyáron is, nemhogy most,
mikor röptükben fagynak meg
a mínuszok.
Segíteni mindőjükön nem tudok,
reménytelen - gondolom…
miközben tekintete, ahogy rám néz,
abban az eleve lemondás látszik,
s nem a felcsillanó remény.
Nem zaklat, nem szól, csak néz…
arcán a könnyek nyoma szinte deres,
földön mellette diplomája hever,
mely úgy harmincéves…
Prémes, illatos dáma szól
hidegen, mint a jégcsap,
miközben - meg nem mondom, milyen autója
hátsó ülése előtt kikapcsolja a tévét,
melyet prémes gyermeke néz:
– Na persze, hogy adok, hogy
a kocsmába vigye! –
Én azt mondom rá, hogy
ha már adhatunk vajmi keveset,
ami életét alapjaiban úgysem
változtathatná meg,
hadd döntse már el ő,
hogy szerencsétlen élete
mitől lesz - ha csak egy pár órára is –
elviselhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése