Emlékezni vagy felejteni

Emlékszünk életünk
lent-fent dolgaira,
szép vagy keserves
gyerekkorunkra,
annak halálosan fontos
mozzanataira…
barátokra, kapcsolatokra,
és emlékszünk ugyanúgy
lényeges és mellékes
pillanatokra,
mézes és keserédes
tettekre, szavakra,
ízekre, hangokra,
színekre, arcokra.

Tudom, milyen idő volt sok éve
ekkor meg akkor,
emlékszem illatokra, melyeket
ha most érzek, visszaröpítenek…
csak számomra jelentőségteljes
dátumokra, hangsúlyokra,
tekintetekre, érintésekre,
tragédiákra, az első temetésre…
az első barátság, majd a sokadik,
az első szerelem és majd a többedik,
az esküvés, a születések…
átvirrasztott éjjelek,
féltve őrzött életek…
első lakás és albérletek…
válás és megalkuvás,
a gyerekekért
a sajátról is lemondás…

S emlékszem szemekre, ölelésekre,
szárnyaló vágyakra, szenvedélyekre,
mennyben és földön becézésekre,
majd villámharagokra,
szívfájdalmakra,
megaláztatásokra,
testi-lelki kínokra,
meg nem értésre,
magányra és egyedüllétre,
és bizony, nem utolsósorban
az útkeresésre.
Arra, mikor - emlékszel, uram? –
hinni tudtam először, őszintén, igazán,
mert bennem, tudtam pontosan, megnyilatkoztál,
és mint gyarló embernek, bizonyítottál…

Nagy ajándék az emlékezőtehetség –
örülök és jó, hogy így van - ismerjem,
s ne felejtsem életem.
De olykor a felejteni tudás sem hátrány,
semmivé lehetne felejtve
a salak és a kátrány,
néha igen méltánylandó, hasznos
lehetne és tapintatos,
ha az ember felejteni tudna,
ha a rosszból, az alig elviseltből
”csak” tanulni tudna s a tudás megmaradna,
a rossz emlékek pedig
mehetnének,
eltűnhetnének,
elenyészhetnének,
hódolva a feledés
művészetének…