Szemeddel szinte már
nem látod, mit írsz,
agyad korlátait mégis
legyőzni kényszerít
kötelesség-regimented,
mit teljesítened
muszáj kézenállva is…
S ha még ennyit is kibírsz,
úgy kell tenned, mintha
még most kezdenéd
napod, s már alig számít,
hogy miért is élsz –
hogy végre elég legyen,
hogy mindenki megelégedjen,
hogy te is fellélegezhess,
s letehesd egyszer végre
azt az átkozott lantot,
melyből már nem vagy képes
kicsikarni egy ép hangot,
s magad maradhass egy kicsit
enyhítő álmok között,
ha már a nap is elenyészhet
a látóhatár mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése