Bevillan a kép,
mikor óvodás fiammal
egyik októberben
csellengtünk az erdőn,
könnyedén, tekergőn
vettük a napot
s az avar, mi nekem térdig sem ért,
fiamat vállig eltakarta,
s kacagtunk, hogy zörgött minden,
olyan örömtelt és könnyed volt
az a délután…
soha nem jön vissza,
soha már…
S eszembe jut az is,
egy másik októberben
kisiskolás lányommal
leültünk a félméteres avarba
s csak kacagtunk,
sertepertéltük a készséges leveleket
kupacokat alkottunk,
közben ő elmesélte
mi történt ma vele,
körülöttünk az ősz hangulata
s a néptelen erdei út…
az a délután…
soha nem jön vissza,
soha már…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése